A politikai gondolkodás szkizmája Európában

A politikai gondolkodás szkizmája Európában

A világ Arisztotelesz óta sokban megváltozott, de az általános gondolkodási mód az ö idejétöl napjainkig leginkább megmaradt.

Mig a filozófiától elvált tudományi ágak követték a tárgyuktól diktált metódust, addig a politika, minthogy a maga általánosságában még mindig közel maradt a filozófiához, továbbra is leginkább az Arisztoteleszi logika ösvényében járt. Vannak már eltérések is, ott ahol ennek a gondolkodási módnak a határai megmutatkoztak, de ezek még mindig csak kivételek, s kevésbé vannak figyelembe véve és megértve.[1][1]

A nemzeti államok továbbra is az ókori politikai kategóriák szerint vannak felépítve.[2][2] Amik azonban, jelenünkben nemzetközi téren, makacs ellentétek okozóivá válhatnak. Egyik oldalon már történelmi tapasztalataink is vannak ennek a módszernek a nemzetközi életképtelenségéröl, másfelöl meg mégis ragaszkodunk hozzá, mert úgy tünik, hogy csakis ilyen formában biztosítható a rend, jog és közösségi identitás.

A filozófiai gondolkodás már önmagában is elérte ezeknek a formáknak a határait.[3][3] De a politikai gondolkodás, habár a többi tudományok közül az van a legközelebb a filozófiához, még nem valósította meg az új gondolkodási mód általános alkalmazását.

A jelenünk politikai gondolkodási módját szkizma jelöli meg. Habár nemzetközi téren rá lettünk kényszerítve, a romboló erök hatása folytán, egy új, dialógikus metódust alkalmazására. A nemzeti államok azonban a szuverenitás elvének leplével, továbbra is a régi kasszikus gondolkodási módot alkalmazzák. Ez az ellentét különösen zavarja a mostani Európai Unio továbbfejlödését.

Minden politikai tanulmány Európában, a Platoni „Àllam” -mal és Arisztotelesz, ennek kritikájával a „Politiká” –ban kezdödik. Ami ellen nem is lehetne semmi kifogás, egy alapos tudás elsajátitása céljából. A probléma azonban akkor kezdödik, amikor a társadalom fejlödése, nincs kellöképen belevonva a szükséges reális következtetésekbe.

Mi azt most megérthetjük, hogy Arisztotelesznek a rabszolga társadalom természtesnek tünt, s hogy az ö idejében, amikor éppen hogy csak túl jutottak a Szokratesz elötti mitológiai korszakon, a jobb megismerés és a tudomány szempontjából elönyös volt szétválasztani a testet a lélektöl, a természetet a szellemtöl, s analizálni a neki megmutatkozó reális létet, hierarhikus kategóriákba rendezve.

Azonban a mi idönkben már megmutatkozott ennek a rendszernek a határoltsága és szükessége, ami a mai idöknek már nem felel meg. Egyes reagálások ezekre a kötöttségekre, a történelemben rebelliókban jelentkeztek, amikor egyesek, a régit akarták megtartani[4][4], mások meg forradalmokon keresztül próbálták megváltóztatni az addigi viszonyokat.[5][5]

Arisztotelesz habár kritizálja Platon idealista államát, politikájának gondolkodási módja, ha ellentétekben is, lényegében mégis ugyanaz marad, mely csak a koruk társadalmi állapotát tükrözi. Ö szerinte természetes a rabszolga tartó társadalom. A problémát csak abban látja, hogy nem születik ideálisan eppen annyi rabszolga, meg szabad úr, amennyire szükség lenne. Ezért kell „igazságos” háborúkban a „barbárok” ellen ezt a hiányt pótolni. Amikor azonban a görögök kerülnek elvesztett háború után rabszolgaságba, az „igazságtalan”.

Ez az egocentrikus vélemény az idegenekröl, megtalálható persze a legkülönbözöbb népeknél is, de a görögöknél ez ugymond „tudományosan” meg lett alapozva, kategorizálva hierarchikusan klasszikus rendszerré téve, mely aztán késöbb az európai népektöl sokkal az ógörög világ után, Rómán keresztül, a kereszténység ellenére is, át lett véve.

Ez különösen mohó alkalmazásra talált Európában az új nacionalizmusoknál, ahol az új klasszikus hösöket, görög mintára, közvetlenül egy modern tragédiába sodorta.

Ezeket a tragikus ellentéteket egyes gondolkodók a történelembe különbözö féle képen próbálták megoldani és ajánlatot adni a valósági az alkalmazásban.

Miután Arisztotelesz szétválasztotta a reális individumot egy ideális uralkodóra és szolgára, melyeknek egy rendszerbe meg lett adva a helyük, tetszett e az nekik vagy sem. Az állam minden egyén fölé lett állítva, joggal ellátva, kényszeríthetett egyéneket feladatokra akaratuk ellenére is.[6][6] Ez a rendszer részletesen ki lett dolgozva az ismert klasszikus római jogban, beavatkozva a társadalmi élet személyes részeibe is, mely napjainkig is a nemzeti államok jogrendszerének megalapozásául szolgál.

Hegel ezeket az ellentéteket dialektikus módon próbálta megoldani, melyet Marx átvett töle és konkrét forradalmi prakszisnak dolgozott át. Mindezek a próbálkozások azonban alapjába véve a politikában nem eredményeztek újat és haladást, hanem lényegében a már csak addig is létezö ellentétek megforditását és szítását.[7][7] A nagy praktikus kisérlete ennek a módszernek, mely az osztályharc kiélezödésében nyilvánult meg, végül is sok szenvedést okozva különbözö népeknek, az úgynevezett „szocialista társadalmakban”, kudarcba fulladt.

A megfigyelö tudományok kifejlödésével, a gondolkodási mód is képes volt egy olyan fokot elérni, amely a realitást adekvátabban fogja fel. Azonban a mostani idökben a kölönbözö tudományok elvont specializálódása miatt ezek az eredmények nagyon nehezen jutnak általános ismeretekig.

Olyan tudományok, mint a pszichológia, szociológia, politológia, amelyek egykor a filozófiából váltak ki, s a legújabbak, mint a szociálpszichológia, nemzetközi politológia és a nemzetközi kapcsolatokkal és megértéssel foglalkozó tudományok, pld. az interligvisztika, csak nehezen tudják ismereteiket általánositani, habár a mindennapi politikai életben ezekre az ismeretekre nagyon is szükség lenne.

Ezekben az összefüggésekben lenne célszerü a filzófiához is visszanyúlni, hogy az egyszerü és összetett megint egymással közvetlen kapcsolatba kerülhessen, amely meg egyben a legáltalánosabban és mégis a lehetö legkonkrétebben a politológiában mutatkozik meg. Ilyen módon lehetne a jelenlegi mindennapi politikai prakszis, iránymutatójára és megértésére találni.

Jelenünk megértését azonban szkizmába vezeti az, hogy a mindennapi események reális lefolyását, idejét múlt kategóriákban vezetjük bele. Söt ha nehézségekbe ütközünk, inkább megpróbáljuk ezeket bele is eröszakolni, a nekünk ismert formákba, ahelyett hogy a valóságot megfigyeljük, és abból aktuálisan hozzátanulnánk.

Iskoláinkban tanuljuk és tanítsuk meggyözödéssel, hogy minden ami klasszikus az a legjobb. Mögötte hösies magatartás etikája kell hogy legyen, állami formába öntve, insztitucionalizálva. Akármilyen magasztosnak és szükségesnek is tünik nekünk ez a felfogás, ez európa történelmében a katasztrófa pereméig vezetett.

Sajnos a belátás útján ezen a téren még nem történt elegendö. Eddig is csak akkor kezdtünk valamit megváltoztatni, amikor ekzisztenciálisan megtapasztalatunk az addigi ideális állapotunk tragikus voltát. De most már történelmünkben ezt is megérhettük, ugyhogy most anakronisztikus lenne, ezekböl nem levonni a tanulságot.

Idöbe került a filozófiának is, amig reagált a tapasztalatokra, amik a valóságban mutatkoztak. Az Arisztoteleszi logika annyira abszolutnak és univerzálisnak tünt, hogy minden más megismerést, ami nem illeszkedett formálisan hozzá, irracionálisnak lett feltüntetve és következetesen mellözve. Csak akkor, amikor a realitás diszkrepanciája a formális logikával már elviselhetetlenné vált, tudott egy új gondolkodási mód megmutatkozni, amely felnyitotta a megismerési teória adig elzárt kategóriáit.[8][8] Ehhez sokban hozzájárultak az elöbb már emlitett új tudományi ágakból eredö elsö ismeretek.

A pszichológia olyan jelenségeket figyelt meg, és dialógikus metódussal az idö és a tér bevonásával olyan magyarázatokat sikerült elérnie, amelyek addig habár nem voltak teljesen ismeretlenek, de a régi formákat csak zavarták, ezért inkább el lettek hallgatva. Legfontosabb felfedezése, vagyis inkább a több mint kétezer ötszáz évi lepel felemelése az európai tudomány fejlödésének idöszakából, az volt, hogy rámutatott a test és a lélek egységére.

Valójában, ez a megismerés univerzálisan nézve nem is olyan új, hanem csak európai viszonylatban. A távolkeleti kultúrákban ez az egység napjainkig is megmaradt,[9][9] söt az európai kultúrába a múlt évezredekben is mindig behatolt. A leghatásosabban a kereszténységen keresztül, melyet azonban a teológia „tudományos” szintre való emelésével mindjobban elvesztett, mint ahogy az intézményesített vallásban is mindjobban eltünt a kapcsolat az eredettel.

A test és a lélek egysége, melyet a pszihológia megfigyelésekkel tudományosan tud bizonyítani, döntö politikai hatást is gyakorol. Ezzel megmutatkozott az ókori görög feltételezés, amely Arisztoteleszen keresztül napjainkig a társadalom-politikai felfogást meghatározta, hogy az egyik oldalon a szellemi tevékenység van, amely az urak foglalkozása, a másikon meg a munka, különösen a fizikai, mely a szolgák feladata, melynek az elválasztása „természtesnek” tünt.

Ez a feltételezett emberi különbség, nagyon sok testvérharcot, rebelliót és forradalmat okozott, a történelemben, ami már magában is azt mutatja hogy ez a nézet a realitással nem eppen egyezik.

Most pszihológiai megfigyelésekkel be lehet bizonyítani, hogy ez a feltételezett személyi különbség minden egy és ugyanaz individumban megtalálható, söt ez az egység nélkül egy egyén nem is tud a környezetében létezni, vagyis megélni.

A legegyszerübben megfigyelhetö ez a tény a kisgyerekkorban, amikor még minden etika hatása nélkül, a gyerek önkényes „uralkodása” megnyilvánul. De aztán, meg kell neki tanulnia az alávetettséget is, mert máskülönben önkényében a saját életét is veszélyeztetné.

Vagy, idösebb korban is tapasztalható e két ösztön egyensúlyi vágya, mikor pld. egy vezetö foglalkozásban tevékenykedö személy, természetes vágyat érez alávetni magát egy uralkodásnak, s azért képes bordélyba is elmenni, hogy ezen sóvárgását lejátszva kitudja magát elégíteni.

Sok történelmi példát lehet felsorolni, amikor drasztikusan mutatkozik egy, addig elnyomottak kegyetlensége, ha sikerül nekik addigi uruk fölé kerekedni. Brutális dialektikus ellentétekben mutatkozik hirtelen elnyert hatalmuk addigi elnyomójuk iránt.[10][10]

Ezek az ellentétek féktelen destruktiv eröket tartalmaznak magukban, melyeknek konstruktiv levezetése a valóságban, eddig még sajnos mindig nem sikerült. Fejlödés helyett perverz kielégülés és rombolás lett az eredménye, melyek után csak mégnagyobb eröfeszítések árán tud egy egyén vagy egy társadalom megint a saját természetes fejlödésének útjára térni.

Ùgy tünik, hogy nagy segítséget jelentene a természetes útra megint visszatérni, ha az eddigi tapasztalatok szerint azt az okot sikerülne megszüntetni, amely ehhez az állapothoz vezetett. Ennek a megoldásnak a folyamata a modern társadalmakban, kissebb- nagyobb visszaesésekkel, már a Francia Forradalom óta meg is történt.

Amit a franciák több mint 220 évvel ezelött zászlajukra írtak, azok nem csak valami ideális parolák voltak,[11][11]hanem az emberiség, reális létében való megnyilvánulás és megújhódás. Persze mint minden igazság, ez is nagy eröket hordozott magában, melyek közvetlenül dialektikusan ki lettek használva. Elöbb a jakobinusok terrorjában, majd a nacionalizmus kialakulásában. De ennek a megalapozó igazsága továbbra is nagy hatást gyakorolt a következö társadalmakra.

Habár Franciaországban csakhamar megint restaurálva lett a monarhia, de akkoriban, amerikában egy különbözö népekböl összejött egyesült állam, a Francia Forradalom politikai vivmányát alkalmazva, egy új demokráciát követve, a föld leghatalmasabb államává fejlödött. Ez a tény nagy hatást gyakorolt európára is, miután a monarhiák egymásután omlottak össze, a régi klasszikus mivoltukban, legtöbbször nem békésen megértö demokratikus átalakulással, hanem dialektikus forradalmakkal, ahol ugyanúgy mint már a franciáknál is tapasztalható volt a pusztítás.

Habár az idö megérett Európában az új társadalmak kialakulására, s habár az ellenkezö esetben, több felöl is a katasztrófa fenyegetésére lett rámutatva, az uralkodók görcsösen tartották kezükben a hatalmat. Ennek a következménye, a még addig nem ismert, a 20. század két katasztrófális háborújába vezetett.

A történelmi események és az ekzisztenciális határhelyzetek [12][12] tapasztalata után, az uralkodás jelensége új ismeretekkel bövült. A tudomány legújabb erdeményei is sokban hozzájárulnak e fogalom mélyen ható megismerésében.[13][13] De a történelmi eseményeknek, az eddigi egymástól elkülönített nézetei, új, a mostani dialógikus összeségben megfigyelt módszer, eddig még meg nem ismert összefüggéseket fedezett fel.

Hogy az ember magában hordozza, úgy az uralkodási, mint az alávetési ösztönt, nem csak pszichológiailag bizonyítható, hanem a vallásos hitek, történelmi tapasztalatai terén is.

A leghatalmasabb király sem tudott és most sem tud még a leghatalmasabb elnök sem, hit nélkül, egy töle magasabbrendü lényre, lelki egyensúlyban létezni. Ha ezt valamelyik mégis megpróbálja, hatalmával a saját- és környezete életét veszélyezteti, a lelki és szellemi elsötétülés peremén.[14][14]

Az uralkodás alternatíváját a szentek magatartásában találhatjuk, a teljes alávetettségi odaadásban, minden közvetlen hatalom alkalmazása nélkül, embertársaik és egy mindenható lény iránt. [15][15]

A valóság azonban nem szentekböl, s nem is hatalomra vágyó örültekböl, hanem a társadalom többségben olyan emberekböl áll, akikben személyesen, úgy az uralkodó, mint a szolgáló készség megtalálható, s ezeknek kell egymáshoz egy olyan viszonyban kialakulniok, melyben közös erövel a társadalomban, általános jólét egy lehetö legmagasabb fokon érhtö el.[16][16]

Ebben rejlik a reális politikai tudomány legföbb feladata, mely történelmi tapasztalataink szerint minden idöben fejlödésben van. Hogy a társadalmi „közös jó” ne csak valami ideális állapot maradjon, hanem valóságra törekedö igazságos tény legyen. De éppen azért, mert az utolsó igazság, öszinte belátás szerint, még soha sem lett elérve, s elöreláthatólag sem állitható öszintén, hogy a jövöben valamikor is elérhetö lessz, minden jelenben ésszerü kompromiszra van szükség.

Ebböl kifolyólag a legreálisabb civilizált megegyezés az, mely szerint demokratikusan különbözö véleményeknek lehetöség van adva, átvenni az irányitó hatalmat és a megválasztott idöszakban, meghatározni a teendöket. Aztán hogy tovább folytathatják e ajánlatuk kivitelezését, a választási periódusokban, közvetlenül a politika általános céljától, vagyis a lényegétöl függ, hogy mennyire képesek az álltalános jólétet megvalósítani.

Ezzel együtt az uralkodók elidegenedése a társadalomtól, a minimumra van csökkentve. Igy akadályozható meg, hogy az uralkodó uralmi dekadenciába essen vissza,[17][17] ezáltal a közélet életképességét és fejlödési lehetöségeit veszélyeztetve.[18][18] Tartalom nélküli uralkodás szellemi zavarodottsághoz vezet, mely annál veszélyesebb az uralkodó egyénnek magának és környezetének, minél nagyobb hatalom áll mögötte a rendelkezésére.

Ezért vált szükségesé a modern társadalomban a hatalom politikai megosztása és mindig újabb összeállítása, demokratikus választások árán, biztosítva amennyire csak lehet, a polgárok álltalános társadalmi jólétét. Ez egyben a jelenlegi államok legföbb feladata, mely a pártok politikai programmját lényegesen határozza meg.

Politikai rendszerek összeomlása a biztonság felfüggesztésével jár együtt. Ezért lett jelenünkben egy általános politikai igény nem csak a megrögzött rendszerek eröszakos megváltoztatása, hanem azok békés belátás utáni továbbfejlesztése.

A legújabb történelmünkben erre több példa is mutatható.[19][19] Egy sor társadalmi rendszer változott meg békés átalakulásban. Sanos még mindig nem az éssszerü belátás eredménye képen, hanem, ott ahol évtizedeken keresztül az osztályharc módszere volt a társadalomra kényszerítve, ez elvesztette a mesterségesen szított ellentétét, majd sajátmagában omlott össze.

Szabadabb rendszerekben a továbbfejlödésnek, nem volt szüksége sem a dialektikus ellentétek egymás ellenes pusztitására, sem az önmagában való összeomlásra, hanem e társadalmakban található megujuló erök demokratikus alátámasztása biztosította a szükséges fejlödést, egy olyan fokon és gyorsasággal mely a történelemben eddig még példátlan maradt.

Itt már müködött reálisan egy új gondolkodási mód is. Talán még csak a háttérben, talán még nem teljesen tudatosan? De tény az, hogy ez már alkalmazva lett, talán csak azért is, mert a régi klasszikus dialektikusan meggyözö módszer már nem volt veszély nélkül alkalmazható.

Habár még mindig nem értjük teljesen azt amit teszünk, azt ahogy tesszük, miért tesszük úgy, ahogy általánosan jót teszünk. Különösen akkor nem, mikor leginkább ahol csak tehetjük, még mindig emlegetjük hösi mivoltunkat, s azt próbáljuk hangsúlyozni jelenünkben is.

Ezt a szkizmát kellene valamiképen a valóságban is áthidalni.