Filozófia-teológiai reagálások Varga Zoltán plébános prédikációaira

Kedves Varga Zoltán,

egy pár gondolat a teológia-filozófiai beszédedre reagálva,

1917 Advent elsö vasárnapján.

A lét az idö. (Igy mondta a már idösebb Heidegger is)

Ez nekünk embereknek tapasztalható. Mi idöben létezünk.

Ez az amit kaptunk a teremtötöl.

Ebben az ajándékban kell igyekeznünk, megtanulni azt ami nekünk lehetséges.

Konkrétan a történelemben mutatkozik meg a lét.

Hogy ezt megfigyelhetssük ehhez érzékennyé kell tenni magunkat.

Segítségül megvan adva az út.

A kinyilvánulásból, elödeink már valamit megtudtak fogni,

ezzel nekünk megkönnyebbítették a tájékozódást.

De az igazság mindig újból mutatkozik meg az életben.

Az idöben az élet útján tapasztalhatjuk az igazságot.

Élethez az utat Jézus mutatta meg, amikor keresztre engedte magát feszíteni,

ami a történelmi jelenünkben tényszerüen is bebizonyosodott.

Ideje lenne már, hogy ezt általánosabban is megismernénk, az ú. n. atomkorszak 75. évfordulója után.

Üdvözlettel, minden Jót,

Kedves Varga Zoltán,

magyarázatodból, keresztelö János tettéröl, örömmel figyeltem meg, az „új dialógikus gondolkodás“ alkalmazását. Már a Biblia fordításánál is megjelent a új „helyesbítés“. Miszerint János nem azt mondta hogy, ö „vízzel keresztel, Jézus meg majd tüzzel“ (mely az eddigi görög-dialektikus gondolkodásnak felelt meg), hanem ami a kereszténység szellemének és Jézus tetteinek megfelelöen, a „Szentlélekkel“.

Érdekes, hogy az idealizmus mennyire el tudta ferdíteni (az „én“ idiotizmusáig) ezeket a tetteket is, melyeknek jelentösége csak jelenünkbe tudott megint megjelenni. Persze nem, mert okosabbak lettünk, hanem egzisztenciális szükséglete mutatkozott.

Az meg, hogy most ez tudatos lett, ez a gondolkodás eredménye. De nem mint ha a gondolkodás lenne az utolsó igazság, hanem azzal értük el a határokat, amikor megtudott mutatkozni valami más. Ami már mindig itt, és örökké volt, ami bennünket tartott.

Amint megemlítetted, hogy az ateistákat is a teremtö engedi létezni, habár nekik ez nem tudatos. Ehhez hozzátenném, hogy a Mindenható azért valószínüleg ezeknek is feladatot adott. Talán éppen abban, amikor a különbözö vallások annyira elferdültek, hogy csak saját vonatkozású társadalmi célt látnak maguk elött. Elfelejtve a mindent átfogó Istenit.

Ott ahol tudatosodik, hogy nem lehet mindent csak magamra, családomra, népemre, vallásomra, stb., visszavezetni, hanem ezekböl vannak mások is. Vagyis én nem tudok te-nélküled, sem a társadalom, sem a nemzet-köziség, sem a világ nélkül élni és létezni.

Ez csak most lett teljesen tudatos, jelenünkben, amikor gondolkodásunknak megmutatkozott az a tény, mely után az általános emberi „lét és nemlét“ között reálisan lehet választani. Most láthattuk be azt a lényeges viselkedési módot, amit Jézus-Krisztus mutatott meg, népének és kinyitott a világnak.

Mert reálisan, ez az élet útja. Ha tovább akarunk élni és létezni, mint emberek e földön. Ezt a szabad akaratot, valószínüleg Isten azért adta az embereknek, hogy tanulhassunk valamit, az idöben, a múltból. Ne csak minden, az egész világmindenség, ajándékozva legyen, hanem az ajándékot, felelöséggel meg is becsüljük és védjük, amennyire csak tudjuk.

De sajnos azt is tapasztalhatjuk, hogy olyan vallási elferdülések is vannak, melyek azt állitják, hogy ök pontasan tudják, mi van a paradicsomban is. Pld., azok, akik a nem hivöket megölik, mint hösökre, szüz lányok várnak majd a háremben.

Ezért fontos a hit reális megalapozása, tapasztalattal az idöben, mely a keresztény vallást aktuálissá teszi. Történelmi tapasztalatokból tanulva érte el ez a vallás (boszorkányégetés és renesszanszon keresztül) az emberiség jelenlegi fejlödési fokán, a mostani szükséges tevékenységet.

Ez nem eröszakos követelésben mutatkozik meg, hanem az „élet és lét“ megmaradásának szükségességében. Jelenünkben eza szükségletesség, az „eröszak nélküli dialógképesség“, amitöl létünk függ a bolygónkon. Ezt a metódust legközvetlenebbül Jézus-Krisztustól tanulhatjuk meg.

Ezt a dialógust már nagyon is ideje lenne a szétszakadt keresztény vallás visszaállításához alkalmazni. Amit már János Pál Pápa megkezdett (de talán még csak túl gyengéden) az ortodoxokkal, meg Ferenc Pápa is, utóbbi Svédországi látogatásánál, a protestánsokkal. Söt a zsidó- keresztény dialógust is itenzivebben kellene továbbfolytatni. Amely Németországban már egyes eredményeket el is elért. (pld. Buber-Rosenzweig Medaile).

De remélem, hogy a fiatal vallási vezetök és papok új generációja, intenzivebben továbbfolytatja azt a kezdeményezést, ami az én generációmnak szükségesen megmutatkozott, hogy: Létünk megmaradása földünkön, a különbözök békés együttélésétöl függ, amit meg dialógikus viszonyban lehet megvalósítani.

Üdvözlettel, további sok dialógikus gondolatot kívánva,

P.S. :Melékesen küldök egy interneti kapcsolatot cikkemhez, amit a protestántizmus 500-ik évfordulóján írtam (lefordítva magyarra is). Örülnék ha idöd lenne elolvasni. Minden jót.

www.ipernity.com/blog/32767/4687424

Kedves Varga Zoltán,

megint az új gondolkodás teológiáját véltem megfigyelni prédikációdban (vasárnap 2018. febr. 4.), amit retorikai felkészültségedben (talán ha nem sértem papi szerénységedet tehetségeddel) hatásosan közvetítettél a hallgatókkal. Számomra mindig különös örömet okoz tapasztalni, a még mindig leginkább a klasszikába zárt világ átlépésének folyamatát.

Igen, fontos kihangsúlyozni, hogy (ami sokáig a klasszikus idealizmus hatása alatt, félre lett értve) a szentség nem Istenség, hanem Istennek ajándéka azoknak, akik feltétlenül hisznek benne. Tehát ott van egy dialógikus (nem dialektikus) különbség a kettö között.

Vagy a „csoda“ sem, ami a természet törvényszerüségén kivül, a transzcendenciában történik, nem csak Jézus ereje, hanem itt is (ami apával van antropomorfon lefordítva, hogy jobban megértsük) Isten közvetítése. Isten tette Jézust Krisztussá.

Hasonlót mondhatok a farsangi bál programának megszervezéséhez. Az ottani összeállításban, megmutatkozott a világot átfogni akaró, katolikus tendencia. Aminek jelenünkben különös jelentöséget kell tanúsítani, amikor US-ától Európáig, (sajnos Magyarországgal az élvonalban) megint egy magába zárkózó politikai áramlat kezd uralkodni.

A kereszténységnek most elsö és nagyon fontos feladata, hogy az emberiség azon a békés egységének összetartozására mutasson, amit Jézus-Krisztus már 2 ezer évvel ezelött megtett. Ennek meg általános hitelességéhez szükséges, hogy a történelmben szétszakadt kereszténység megint dialógikusan egymáshoz találjpn és hogy a zsidó gyökereit tudatossá tegye. Ami nem is lehetne nagyon nehéz, hisz minden keresztény szentmisében-istentiszteletben is jelen van a közös zsidó-keresztény biblia szelleme.

Habár csak farsangi programhoz tartozott, örömmel fogadtuk a zsidó táncot, egy katolikus templom ünnepi rendezvény programjában. A zsidó-keresztény dialógus most már nem új dolog. Németországban, sajnos egy holokausztnak kellett megelöznie, hogy „bünbánat“ folytán (aminek fontosságáról beszéltél is) rájöjön a klasszikusan kultúrált nép a bünére. Nem a keresztényekére, hanem azoké a barbárokéra, akik kihasználták a keresténységet. (Anyámnak zsidó barátnöjei és barátjai voltak, akiket kivándorlásuk után,még én is Izraelban meglátogattam).

Különösen Budapesthez idetartoznak a zsidók, szervesen a néphez és a kultúrához, legtöbben ide, ahol mi vagyunk a 7-ik kerületben, a Szent Erzsébet templom környékén. Talán ezért is lenne különös feladatunk kihangsúlyozni a zsidó- keresztény vallás és kultúra összetartozását Magyarországon és Európában.

A farsangi idöszak alkalmas egyes, máskülönben takart igazságok kimutatására. Ekkor adódik alkalom olyan tartalmak kifigurázására, melyek máskülönben a klasszikus társadalomban még mindig tabúk. Habár pld. a modern müvészetben, már pár száz éve megtörtént ezeknek az átlépése.

Jelenünkben, egyes klasszikus erények felülmúlásának egzisztenciális szükségletessége mutatkozott meg. Melyeknek példája, még Jézus-Krisztussal a Római birodalomban kezdödött. De sajnos ez a beismerés a mai napokig is leginkább ignorálva lett. Habár most már odajutottunk, hogy létünk ettöl függ a bolygónkon.

Talán csak a legtragikusabbat említsem meg, a hösiességet. Szegény „hösökre“, különbözö nemzetek „büszkén“ (bután) emlékeznek, miként lettek egymás ellen terelve, hogy gyilkosok legyenek. Inkább imádkozzunk értük, hogy Isten nyugasztalja öket. A klasszikának néha még annyira is sikerült elfordítani a kereszténységet, hogy egyesek „Jézust is hösnek“ akarták interpretálni.

A klasszika átlépése[1] már pár száz éve megtörtént a müvészetben, a filozófiában is már több mint száz éve, a klasszikus tudomány is már elérte söt be is látta a határait. A politikában történt meg, a 20. század közepe felé, a döntö meghatározás, amikor a nagyhatalmak nem birták többé egymást dialektikusan meggyözni saját „igazukról“, hanem „dialógikus új gondolkodásra“ lettek kényszerülve (ha tovább akartak létezni).

Ez óta a Kereszténységgel, vagyis Jézus-Krisztus viselkedésével, teljesen új egzisztenciális szükségletesség mutatkozott meg a világnak. Nem csak hogy a hívöknek lett érthetö, Jézus keresztrefeszítése, hanem logikusan is érthetövé lett, az élet további megmaradásához ez a viselkedési mód szükségletessége.

Az emberiség helyzete jelenleg a világban olan komoly lett, hogy ezt már csak humorral lehet elviselni. De mi más is maradhat hátra, ha a beképzelt klasszika eröszakos végét kell tapasztalnunk. Ebben a helyzetben sokat tanulhatunk a zsidóktól. Nem véletlen hogy ez a nép az a sok szenvedés után sem vesztette el humorát, söt sokszor legnehezebb helyzetében is viccet csinált sajátmagából.

Azonban a komoly beképzeltség tragédiája továbbra is fennmaradt, ott ahol a szellemi fejlödés meglett állítva. Akereszténység több fejlödési korszakon ment keresztül, mig a mai állapotát elérte. Azonban még a mai napokig létezik olyan vallás is, ahol életveszélyes egy „prófétáról“ viccet csinálni. Vagy a vallásból való kilépés halálbüntetéssel jár.

Ha csak igy körülnézünk a világban, akkor tudatosíthatjuk és tapasztalhatjuk, milyen kultúrát kapott Európa, ebböl a zsidó-keresztény valláshoz való viszonyából. Ez a fejlödés ebben relációban alakult ki, mely tényleges lehetöségeket adott az emberiség életének általános megkönnyebbítésére.

Na hát igen, amihez hozzátartozik kultúránk vidámsága is, ami például a farsangi idökben, élményekben is kifejezésre jut. Különösen egy ilyen profi módon megrendezett magas kvalitású programmal.

Nagyon jól éreztük magunkat. Köszönjük lehetöséget a résztvételen.

Matykó Jenö, Ruzicska Andrea, és a gyerekek Szlipcsevics Hunor meg Matyi

Hozzászólás a 2016 Karácsonyi prédikációhoz:

Kedves Varga Zoltán,

elöször is szeretném kifejezni egyetértö tetszésemet a prédikációidban elhangzottakért, melyben a kerszténység élethü, reális kifejezésének módja nyilvánul meg. Nem véletlen hogy miséid résztvevöi 1-2 év alatt megtöbbszörösödtek.

Habár nem tartózkodok folyamatosan Budapesten, mégis volt egy párszor alkalmam, vasárnapi misézéseid alkalmával, hogy a Biblia idöszerü magyarázatait meghallgassam. Módszered, érthetö világos közvetitésével, perfekt retórikával, átadott tartalmak után, gondolkodásra is készteti a híveket. (Sajnos, hogy a katolikusok még nem jutottak odáig, hogy egy prédikáció után közösen megbeszélhetnék, mit hogy értettek, mivel hogy egyeznek, stb.)

Röviden úgy mondanám, hogy beszédeidben a „dialógikus, új gondolkodást“ vélem megtalálni. Ami persze nem lehet a mostani fiatal papoknál különös, mert az oda tartozik a mai teológiához, csak az a kérdés hogy ki mint tudja ezt a tanulás után alkalmazni, közvetíteni és híveknek átadni.

Mert sajnos már olyat is tapasztaltam (nem csak itt Magyarországon), hogy sokat igérö fiatal papok egy idö után beletörödnek a klérus inerciójába és (talán csak karrier miatt) a megszokott vonalra térnek. Ahelyett hogy továbbra is nyitottak maradnának a külsö aktuális szükségleteknek.

Pld. itt Magyarországon a, rendszerváltás után, általános szellemi hozzáállás lett megint a „hösök imádása“. Csak az a baj, hogy az európai idealizmus, ezt a szellemi státuszt, a filozáfiában (meg a teológiában is) már több mint száz éve keresztüllépte. A realitásban még két tragikus háborúra volt szükség, hogy ezt általánosabban is megértsük. De Európa már ezen a fokon van és akar továbbfejlödni (nem visszafelé). Mi meg legtöbben Európaiak és Keresztények akarunk lenni. (?)

A keresztényeknek meg ezt már 2 ezer éve is be kellett volna látniunk. Az a zsidó fiatalember, akit mi Isten Fiának akarunk imádni, ekzisztenciálisan megmutatta hogy van másféle viselkedési mód is, mint a klasszikus hösök tragikuma. Az pedig az élethez vezet, ami a történelemben meg csak most bizonyosodott be teljesen igaznak (amikor az emberiség hösiesen képes magát megsemmisíteni).

De ugye, ezt tudatosan is megérteni, (a Szentek maguk, ezt már midig tudták és élték) az új dialógikus gondolkodáshoz tartozik, ami még sajnos nincs eléggé elterjedve, még a Keresztény hívök köreiben sem. Habár ez a gondolkodási mód a filozófiában és a teológiában (mely a dialektika átlépésében mutatkozik) egyaránt, közösen idult meg.

Jeleni korszakunkban szükségszerüen a politikában lett alkalmazva, aminek köszönhetjük, hogy most ebben a szabad társadalomban élhetünk, a kommunista diktatúra után. Az új szociológia, pszihológia, szociálpszichológia, stb., legújabb eredményei ebböl a gondolkodási módból erednek. Az európai történelmet meg éppenséggel szükséges lenne dialógikusan újraírni, a sok klaszikus-dialektikával összeírt zagyvaság feloldása miatt. Hogy Európa népei békés közöségben tudjanak a jövöben is együtt élni.

Most rá szeretnék térni egyes, a töled közvetített bibliai tartalom megemlítésére. Több közül amit most kiragadnék:

Pld., amikor Jézus Péternek a szeretetröl beszélt és nem róta rá, hogy valamikor megtagadta öt. Azt kérdezte töle háromszor is hogy szereti e öt. Nagyon érthetöen magyaráztad meg a szeretet jelentöségét. Öt fokozatba osztottad, melynek a legmagasabb foka az önfeláldozás szeretetteinkért. Jézus magát keresztre engedte feszíteni, azért mert szerette az embriséget.

Aztán Pétert is keresztre feszíthették, mert megtanulta a szeretet legmagasabb fokát. De utána jött egy interpretáció, amiben én még dialektika maradványait vélek találni. Azt ami már nem tartozik a szeretet-szerelemhez. Bevontad az ördögöt is a magyarázatba. Lehet hogy csak azért, hogy a közönségnek érthetöbb legyen. De annak itt, a szeretetnél, semmi keresnivalója nincs.

Mert ahol a szeretet megjelenik ott anyira megvan töltve az ember, hogy ott semmi másnak már nincs helye, a rossznak meg egyáltalán nincs. Az már a szentség megjelenésének jele. A külömbség csak ott van, a szeretni képes egyszerü emberek és a Szentek között, hogy mi közönséges emberek ,nem tudjuk álandóan tartani a szeretetet.

Inkább úgy mondhatnánk hogy van olyan lét is még, amely nem érte el a teljes kifejlödést a szeretetig, vagyis még távolabb van Istentöl (de az nem a dialektikus ellentéte a szeretetnek). A lényeg inkább ott van, hogy oda mindenki tud kifejlödni, nincs senki kizárva. Hogy hogyan? - ezt Jézus Krisztus megmutatta. Ez a Kereszténység lényege.

Itt most megemlíteném a dialógika és a dialektika közötti különbséget. A dialektikát többször alkalmazzuk, hogy a fejlödést érthetöbben fejezzük ki. Felbontjuk lépcsökre. De lépcsöknek a kereszténységbe nem ugyanaz a jelentösége mint a klasszikában.

A dialógika megpróbálja a fejlödést közvetlen kinyilvánulásban megérteni, nem pedig az ellentétek szításának ugrásaiban. Ha jobban megondoljuk, minden tudomány a megfigyelésen és a természet (vagyis Isten) kinyilvánulásán alapszik. Azt nem lehet megeröszakolni, hanem az embernek, a tudósnak saját magát kell érzékennyé tenni, elökészíteni, hogy megértse azt ami mutatkozik, ha megmutatkozik.

Lépcsöszerüen, dialektikusan csak azért redukáljuk a fejlödést, mert mi közönséges emberek, nem vagyunk képesek folyamatosan a kinyilvánulást átvenni. Azért bontjuk fel fokozatokra. Amit egyszer sikerült átvenni és megérteni, megállitjuk egy darabig, hogy jobban megismerjük. De itt vigyázni kell, mert az idöt nem lehet megállítani, vagyis megeröszakolni.

A lét idö, és nem fordítva. Ez nem dialektikus a viszony. A lét mindig új Isteni kinyilvánulás. Ne bizakodjunk el, hogy ami nekünk megmutatkozott, mi azzal olyan fontosak tudunk lenni, hogy mindenhatók lettünk. A lépcsö legmagassabb foka is, csak emberi konstrukció, amit mi csak megtanultunk, azt ami meglett nekünk engedve, de minden pillanatban el is veszíthetjük.

Ha túl akarjuk eröszakolni az idö megállítását az tragikusá válik. Ami ugyanaz mint elzárni magunkat a realitástól. Vagyis az eddigi ismeretekböl ideális, (de nem életképes) állapotokat szerkesztünk, mely eltereli figyelmünket a reális megnyilvánulástól. Azokat az embereket, akik képesek közvetlenül átvenni és megérteni a kinyilvánulást, (vagyis dialógikus viszonyban kerülnek vele), Szenteknek nevezzük. Ök a realitásban élnek,vagyis közvetlenül Isten csodájában.

A realitás Isten legközvetlenebb csodája, az ami létezik, ami lett a semmiböl. Isten ajándéka a világnak és az embernek, hogy legyen mihez tartani magát és tanulni belöle. Ebböl pedig szabadon válszthatja azt, amit jónak tart és azt továbra is teheti. De amit a jövöben nem úgy akarja, hogy legyen ahogy a múltban volt, a múltból megtanulhatja, hogy a jelenben a múlt hibáit kiküszöbölje. Ez a tudatos történelem leírásának a lényege.

Visszatérek megint a prédikációidhoz. Pld. amit most 2016.Karácsonyán mondtál, szeretnék a dialógikus megértésre is rámutatni:

Mária és József azon a Karácsony estén szállást kerestek, hogy Mária megszülje Jézust, de egyik házba se engedték be öket. Dialektikusan mi ide mindjárt belegondoljuk az ellentétet is, vagyis mindazokban a házakban, ahonnan vissza lettek utasítva, ott valami rossz emberek lakhattak, mert magát az Isten fiát utasították el. Ez a klasszikus idealizmus dialektikus megértési módja.

Ami azonban az akkori idö realitásával nem egyezik meg. Valóban az inkább úgy volt, hogy azok az emberek azt sem tudták hogy kik voltak azok, akik náluk kopogtak. Hogy miért, az már egy másik kérdés. Maradjunk ikább abban, vagyis a valóságnál, ahogy valószinüleg Isten is ezt igy akarta, ahogy tötént, hogy éppen azt közvetítse, ami azután történelemmé vált, egésszen a mai napjainkig.

Tehát, minden szörnyü igazságtalanság ami megtörtént, (ha azt nem is mondhatjuk hogy Isten akarata volt, az túl antropomorf elképzelés lenne), Isten tette, így ahogy lett? Hogy lehetne másképp. Inkább azt kellene megértenünk hogy „miért“ volt így, ahogy lett. Vagy mit mondhatunk mást az ellen ami megtörtént, az ellen amit Isten tett?

Ilyen gondolatok mellé mi emberek szívesen betesszük az ördögöt, az aztán sokszor olyan problémákat is megold, amit mi nem tudunk megoldani és megérteni. De elképzelhetö -e a Mindenható Isten mellett egy ördög aki maga akarata szerint müködhet? Akkor valószínübb inkább, hogy Isten szabad akaratot adott az embernek, hogy tanuljon abból, ami az idöben, (most történelemnek nevezzük) történt, hogy ne úgy csináljon egyes dolgokat mint a múltban, ha nem akarja, hogy azok az ostoba butaságok megismétlödjenek, ami az eddigi életét megnehezítették, vagyis a múltból tanuljon a jövönek.

Végül, hogy megint visszatérjek konkrétan a Szent Erzsébet templomban történtekhez. Ismételten köszönetet mondok munkádért, aminek a hatása konkrétan látható ebben a közösségben. Mert manapság egy papnak nem csak az a feladata, hogy a hítének buzgóságát mutassa ki, hanem szükséges a közönség értelmének az elérése is. Ez egy dialógikus folyamat, amikor a közvetitö úgy fejezi ki magát, hogy a közönség megétrthesse. A közönség ételme meg minden idöben változik, még az örökévaló igazságok közvetítésekor is.

Jelenünkben, ebben a világot átfogó informativ korszakban, különösen a fiatalságot csakis úgy lehet megszólítani, ha sikerül az alapvetö exisztenciális valóságot az univerzális igazságokkal összekapcsolni és ezt érthtöen közvetíteni. Ez szükségszerüen az utolsó kérdéseknél (olyan valamihez mint) Istenhez vezet. Ezt az egyszerü megközelítést lenne szükséges a katolikus templomokban is, szervezettebben általánosítani. Szerintem több katolikus közösség is példát vehetne arról, ami a Szt. Erzsébet templomban történik.

Ezt csak azért mondom, mert sajnos már volt alkalmam tapasztalni, hogy teológialilag is sokat igérö fiatal papok, egy bizonyos idö múltával beletörödtek a klérus megrögösödött hatásában. Ezekböl a rögökböl kimenni nehéz. Sokkal könnyebb ellenállni, de az meg nem keresztény megoldás. Tehát inkább a rögök mellet és között, olyan dialógikus utakat kell keresni, melyek az univerzális (Isteni) valóságnak megfelelnek.

Még engedd meg, hogy egy kritikámat is kifejezzem. Persze hogy vannak olyan dolgok is, melyek a nagyközönségnek lehet hogy tetszene, de egy katolikus templomban nem elfogadhatók. Pld. egy nemzeti himnusz játsztása. A himnuszok bizonyos istenek tiszteletére lettek énekelve az antik idökben. Most is bizonyos gyöztesek, nemzetek, vannak „istenítve“ (lásd az olympiai játékokat). De ez egyáltalán nem tartozik a kereszténységhez, és mégkevésbé a katiliczmushoz, ami világot átfogó akar lenni.

Ha már kérem az Istent, hogy adja áldását, nem csak arra kell kérném, hogy a magyarokat áldja meg, hanem az emberiséget. Abban a magyarok is benne vannak, de akkor minden ellentét nélkül. Mert ne felejtjük el, ezek a himnuszok a nacionalizmus sötét korszakában lettek komponálva.

Söt más nemzetek himnuszai éppen a barbarizmus visszaállítására, (a klasszikus idealizmus vonalán) törekedtek. (Deutschland über alles in der Welt). Mert ez annak a klasszicizmusnak a római változata, melyet már az a zsidó fiatalember, akit mi Isten fiának akarunk imádni, 2 ezer éve a viselkedési formájában maga mögött hagyott, hogy az életet mentse meg. Amit azonban a tragikus hösök még mai napig is, most már általánosan is veszélyeztetnek. Ebben a világot átfogó általánosságban teljesült be Krisztus igaza, logikusan is jelenünkben.

Mert, ha midenki hösiesen megöli a másikat, a végén csak egyetlen magányos életképtelen, volt ember marad. De ha mindenki magát keresztre engedi feszíteni, nem marad senki, aki keresztre feszit, tehát marad az élet. Ezért dia-logikus lény az ember.

Itt a Szent Erzsébet templomban is egy pár évvel ezelött még minden misét a himnusszal fejeztek be, mint talán mindenhol Magyarországon. Ami egyeseket, velem együtt, a templom épületének elhagyására kényszerített. Nagy örömmel fogadtam mikor ez megszünt. Teljesen meg voltam lepve, mikor a 2016. évi Karácsonyi mise után megint ezt a melódiát kellett volna hallanom. Remélem, hogy ez csak egy „karácsonyi epizód“ volt, és a normális hétköz-vasárnapok ez az „ünnepi aláfestés“ nélkül fognak megtörténni.

Tisztelettel, további eredményes munkát kívánok az Ùj Èvben.

Matykó Jenö

(Bocsánat, a gépemen nincs hosszú „ö“ és „ü“. Remélem azért az írás értemét nem nagyon váltóztatta meg)

.